Sziasztok! Alexa vagyok, ez pedig a blogom. A történet egy lányról szól, Minaról, aki új iskolába kerül és hát... nem hétköznapi dolgok történnek ott. Lesz benne szerelem, bánat, minden, ami kell. Kommenteli ér! Jó olvasást!
Kinyitottam a szemeimet, és megdöbbenve láttam, hogy elaludtam. Gyorsan felpattantam, majd a szekrényemhez futottam. Kivettem az iskolai egyenruhát, majd a konyhába siettem. Majdnem leestem a lépcsőn, de leértem.
- Huh... Jó reggelt!
- Jó reggelt kicsim... Itt a reggelid.
Letett elém egy tálat, rajta mindenféle zöldségekkel, pirítóssal.
- Köszönöm!- gyorsan bedaráltam az egészet majd felkaptam a táskámat és elkezdtem rohanni a suli fele.
Szép. Már első nap elkések.
Amint beértem a suliba, az iskolatitkár irodájába kellett mennem, hogy még pár papírt elintézhessenek. Amikor ez kész volt, elkísértek egy - kívülről egész szép - osztályteremhez.
- Gyerekek, ma egy új diák jött hozzánk, aki ezentúl a ti osztályotokba fog járni.- mondta az osztály előtt. - Kérlek titeket, segítsetek neki beilleszkedni, így megkönnyíteni elkövetkezendő pár évét iskolánkban. Mondj valamit magadról, kedves.
- Hát.. A nevem Mina Akimoto, tizenöt éves vagyok. Azért jöttem ebbe az iskolába, mert Anyukámmal a városba költöztünk, és ez volt a legjobb iskola, amit találtunk. Azért költöztünk ide, mert Anyukámat áthelyezték a munkahelyén.
- Kérlek foglalj helyet valamelyik padban, kedveském!
Körbenéztem a teremben, de csak szúrós tekinteteket éreztem magamon. Majd találtam egy padot, ahol egy ember ült. Leültem oda, majd az igazgató kiment a teremből, de előtte mondott valamit az osztályfőnöknek. Majd elkezdte az órát. Mivel az órarendemet és a könyveimet már az irodában megkaptam, tudtam a napirendet.
- Mikor az osztályfőnök bejelentette, hogy új diák jön, azt hittem, nem ilyen unalmas ember jön...- mondta kicsit halkan a padtársam. - Ráadásul nem is valami jó csaj jött...
- Unalmas? Kikérem magamnak! Egyáltalán nem is vagyok unalmas! Mit képzelsz te magadról?
- Feszült vagy?
- Te pofátlan...
- Nyugi van, Frontin kislány...
- Nincs nyugi... Még nem is ismersz!
- Nem keltettél bennem túl nagy benyomást. - Én mindjárt megölöm!
- Te se bennem... Nem is vagy helyes!
- Mi az, hogy nem? Az összes lány döglik utánam!- ahogy oldalra pillantok, csak az osztálytársak tekintetét érzem magunkon, és az osztályfőnökét, aki már öt perce mellettem áll. Kínos.
- Azonnal fáradjanak le az igazgatói elé! Mindketten!
Csak ültünk ott. Meg se szólaltunk, csak bambán néztünk ki a fejünkből. Eddig.
- Ez mind a te hibád... Ha nem jegyzel meg rólam ilyeneket, most nem ülnénk itt.
- Te még mindig ezen pattogsz? Nyugodj már meg! Még a nevemet se tudod... Amon vagyok.
- Nem tudok megnyugodni, érted? Már első nap az igazgatóiban kötök ki...
- Dehogy, attól még, mert itt ülünk, nem jelenti, hogy be is kell mennünk oda. Hidd el, nem fogunk bemenni, kismilliószor ültem már itt. Ez afféle "bünti".
- Áh, értem.
Miután kicsengettek, felmehettünk. Ahogy a folyosón mentünk, Amon a falhoz szorított. Mélyen a szemeimbe nézett, gyönyörű mélykék szemei voltak. A mellkasom egyre gyorsabban mozgott fel, le, nem egészen tudtam, mit akar csinálni. Így álltunk a lépcsőházban percekig, szerencsére senki nem látott meg. Majd hátrébb lépett.
- Ez mi a franc volt?!- kérdeztem meglepve.
- Még beszélünk, Mina. - majd felment a lépcsőn, és eltűnt.
